A pánikbetegségből való gyógyulás útjai – III. rész
A pánikbetegség terápiájának a célja – minden esetben – a tünetek feletti kontroll kialakítása, azaz hogy a páciens képes legyen segíteni önmagán.
A pánikbetegséggel járó félelmeket érdemes úgy felfogni – a katasztrófizálás helyett –, mint egy hibás életvezetés vészjelét. Át kell azt mindenkinek önmagában gondolnia, hogy mivel elégedett, és mivel nem az életével kapcsolatosan? Mennyire tudja az őt ért méltánytalanságokat és méltányosságokat kifejezni, azaz mennyire nyílt és őszinte? Mindezek mellett azt szintén fontos meglátni, hogy mik a céljai, merre akar haladni, hogyan képzeli el a jövőjét, és eddig mit tett érte? Minden betegségnek van különben egy üzenete, amit közölni akar, amire fel akarja a figyelmet hívni. Ahhoz viszont, hogy ezt meghallhassuk, szükségünk van az önmagunkkal való szembenézésre. Szükségünk van arra is, hogy több minőségi időt, és figyelmet szánjuk az életünkre! Meg kell még tanulnunk a szükségleteinket meglátni, ugyanakkor megtalálni annak a módját, hogy azokat önállóan, vagy másokkal együtt kielégítsük. Érdemes ehhez a mások felé érzett irreális elvárásainkat leépíteni, és elfogadni, hogy elsősorban önmagunkra számíthatunk!
A félelmek általában egy mélyebben futó érzést fednek el. Ilyen lehet például a magány, a tehetetlenség, vagy éppen a túlterheltség („robot-üzemmód”). A tartós félelemben élők előtt tehát az a feladat áll, hogy rá merjenek a mögöttes tartalmakra látni, és újfajta értelmet keressenek az életüknek – a félelmek helyett! Amennyiben pedig valaki eljut a belátásig, akkor szakszerű, pszichológusi segítséget szükséges igénybe vennie.
A pánikbetegség érzése a kiszolgáltatottsággal (elvetettség érzésével) is együtt jár. A sodródás mögé nézve hasznos azt a kérdést feltenni, hogy a páciens milyen kudarcot nem mer meglátni? Mit nem mer pl. a döntések halogatásával megélni? A
szorongás tehát „megvédi” az egyént valamilyen kellemetlen dologgal való szembesüléstől. Szükséges ezért – idővel – az egyéni felelősséget a másokétól különállóan kezelni, és vállalni a saját boldogságért-boldogtalanságért a személyes felelősséget! Sok esetekben rá lehet arra az esetleges „értelemre” is látni, hogy nem a pánikbetegség által akar-e valakit az illető magától távol tartani?
A félelmekkel kapcsolatosan meg szeretném még azt jegyezni, hogy ellent lehet nekik mondani! Szabad azt hangosan és erővel kimondani, hogy „Stop!”, vagy hogy „Elég!”. Miközben valaki ezt teszi, önmagát is erősíti. Fontos, hogy az egész gyógyulás során jót várjunk – kliensként, hozzátartozóként, és pszichológusként –, és higgyünk a javulásban!
Mivel a pánikbetegség a szorongásos zavarok közé van sorolva, így újabb szempontként ajánlom még a konfrontáció, azaz a nyílt szembeállás képességét újragondolni! „Mennyire tudom szabadon adni önmagam? Ki előtt igen, és ki előtt nem? Mennyi feszültséget jelent nekem az esetleges kétarcúságom?” A folyamatos „nyelés és fuldoklás” helyett tehát az őszinteség, valamint a megbocsátás és az elengedés mellett szükséges – a gyógyulás érdekében – dönteni. (A szorongás különben nem más, mint szembesülés a nemlétezés lehetőségével.)
A pánikbetegség terápiájának a célja – minden esetben – a tünetek feletti kontroll kialakítása, azaz hogy a páciens képes legyen segíteni önmagán. Bizonyos mértékű szorongással természetesen mindenkinek szembe kell néznie, ki kell azt bírnia, de a tünetek feletti kontroll elsajátítása lehetséges alternatíva! Pszichoterápiával, és ha szükséges, akkor gyógyszerek megtámogatásával ez a betegség leküzdhető - pontosabban olyan új életmód és felfogás alakítható ki, amely élhetőbb, nyugodtabb, és több elégedettséget tud a kliensnek adni! Ehhez a többszintű változtatások és döntések elkerülhetetlenek! Fel kell még készülni az elhúzódó gyógyulási fázisra, és mindenben támogatni kell a klienst abban, hogy megtalálja-elfogadja a saját életéért érzett felelősséget és boldogságot! Ez az út olyan új felismeréséket és bölcsességet is rejt, amelyen keresztül megérthető, sőt elfogadható, hogy a testi-lelki működések összefonódva hatnak egymásra.
Dr. Domján Mihály tanácsadó szakpszichológus és családterapeuta
Kapcsolódó cikkünk:
- A pánikbetegségből való gyógyulási útjai – I. rész
- A pánikbetegségből való gyógyulási útjai – II. rész
További cikkeink a témában:
